I
Smiljana
Csaknem három évszázaddal ezelőtt egy asszony két sógornőjével, Ojdanával és Jasnával együtt menekült az oszmánok elől. Smiljanának hívták. Először valahol Čačak közelében álltak meg, de a juhnyájuk betegeskedni kezdett, és valaki azt mondta nekik, hogy az egyetlen gyógymód, ha a hegyekbe menekülnek, ahol a juhok majd felépülnek. Így hát továbbindultak, egészen Ljubišig, és átkeltek a Ljubišnica folyón. A folyó akkoriban olyan gazdag volt halban, hogy a vízen átgázoló juhok gyapjukban pisztrángot hoztak ki a partra – az asszonyok pedig ezt jelnek tekintették, hogy megérkeztek. Ott is telepedtek le, azon a helyen, amelyet azóta is Stara Kućetinának („a régi porta”) hívnak.
A folyó olyan gazdag volt halban, hogy a vízen átgázoló juhok gyapjukban pisztrángot hoztak ki a partra.
Nem telt el sok idő, és Alin Potok agája – a helyi oszmán földesúr – szemet vetett Smiljanára, és elhatározta, hogy neki ajándékozza a Čigota alatti földet. A feltétel egyszerű volt: két fiának lóra kellett ülnie, és mindaz, amit egyetlen nap alatt körbelovagolnak, az övék lesz. A fiúk hajtottak, ahogy csak bírtak, és az egyik csúcson egy ló összerogyott a kimerültségtől. Ezt a csúcsot ma is Konjodernek hívják – szó szerint „lónyúzó”. Így lett az aznap elnyert Čigota alatti föld a Smiljanićok földje.
A Zlatibor régi antropogeográfiai tanulmányai (Ljubomir Ž. Mićić, 1906) a történet ugyanezen magját őrzik: mintegy 300 évvel ezelőtt három sógornő érkezett Ljubišba, és a legidősebb, Smiljana, éppen Stara Kućetinán telepedett le. Tőle származik a nagy Smiljanić család, amely később az egész zlatibori vidéken elterjedt – Ojkovicától és Čajetinától Užicéig és Čačakig. A család Szent György őszi ünnepét, a Đurđicot (november 16.) ünnepli szlávájaként – védőszentje ünnepeként. Ugyanebből az ágból származott Krsta Smiljanić tábornok is, aki 1868-ban született Ljubišban, a szaloniki fronton a Drinai Hadosztály parancsnoka, később a Zetai Bánság bánja (kormányzója) volt – ugyanannak a falunak és ugyanannak a névnek a gyermeke, akinek emlékműve ma a zlatibori tó partján áll.
II
Zakosi a turizmus előtt
Smiljana után évszázadokig a Čigota alatti föld az maradt, ami kezdettől fogva volt – karszt, csupasz és köves. Az a hely, ahol ma nyaralóink állnak, kopár, sziklás lejtő volt kevés fűvel. Itt senki sem élt egész évben: ezen a magasságon a telek túl kemények voltak, így Zakosi csak tavasszal kelt életre. A család egy része minden évben felhajtotta az állatokat a legelőre, és őszig ott maradt – ugyanazzal az idénynek megfelelő, vándorpásztor-ritmussal, ahogy az egész Zlatibor élt. Nyáron kaszálták a réteket, és innen kapta a vidék a nevét: zakosi – napos lejtők, amelyek alkalmasak a kaszálásra.
Egykor oszmán karavánok haladtak át éppen ezen a terepen, egy úton, amely tovább vezetett Čajetina felé, ahol hosszabb pihenőt tartottak és megszálltak. A közeli Međi Doban ma is áll egy régi fogadó maradványa – egy gerendaház mindössze néhány szobával, csendes tanúja azoknak az időknek, amikor Zakosi még csak útközbeni megálló volt, nem pedig úti cél.
2000-ig Zakosi alig volt beépítve – csupán egy szerény, félreeső hétvégi település, távol minden tömegtől.
III
Zakosi ma
Ami évszázadokon át csupasz kő és nyári legelő volt, az ma a pihenés békés helye – a Čigota és a Tornik lábánál, éppen azon a földön, amelyet a hagyomány szerint Smiljana háromszáz évvel ezelőtt kapott. A Smiljanić család nyaralói itt állnak, abban a településben, amely ma is az ő nevét viseli: Smiljanića Zakosi (gyakran Smiljanski Zakosinak is nevezik). Ugyanaz a levegő, ugyanaz a napos lejtő, ugyanaz a csend – csak a hideg nélkül, amely egykor tél előtt levonulásra kényszerítette az embereket a hegyről.